MÁRCIUS IDUSÁN…

Hagyomány, hogy megünnepeljük március 15-ét, az 1848-as forradalom évfordulóját, s mindig hozzátesszük, hogy hányadikat - idén a százhatvannyolcadikat. Ki-ki kokárdát tűz, vagy a hajba nemzeti színű szalagot fűz. Szívhez szóló műsort szerkesztenek számára, szép versek, alkalmi dalok s zeneszámok hangoznak fel, olykor korhű jelmezbe öltözött szereplőket is látni, meg a katarzis kiváltása kedvéért dramatikus játékot, vagy egy-egy ügyesen szerkesztett irodalmi összeállítást, amolyan szívhez szólót. Az ünnepségek végén aztán felcsendül a taps, mert ez is hagyomány. Ilyen hagyományt persze igen könnyen lehet teremteni - politikai, üzleti, vagy egyéb sanda szándékoktól vezérelve!

A korombeliek még jól kell hogy emlékezzenek az április negyedikékre, meg a november hetedikékre, a vöröszászlós-vörösnyakkendős iskolai, vagy falusi-városi ünnepségekre, a bunkócskás, amúri partizános meg aurórás és téli palotás emlékműsorokra. Mert az is tapsot kapott – hagyományosan! S hogy milyen rafináltan-könnyen, olykor szinte észrevétlenül lehet hagyományt teremteni, annak éppen a mai fiatalok a szenvedő alanyai - hogy csak az utóbbi évek halloweenes, Valentin-napos „örömködéseit” idézzem. Ilyen értelemben hagyományellenes vagyok!

Szeretem viszont a tradíciót, a szó eredeti, lényege szerinti értelmében, azt, ami átadást jelent. Nem kiüresedett, vagy merevvé vált formát, hanem tartalmat, igazi értéket, melyet nemzedékek adnak át egymásnak, s hagynak ránk, maiakra is. Az egyik ilyen érték - talán a legfontosabb reánk örökített érték - a szabadságszeretet. Vagy a másik: múltunk és nagyjaink tisztelete, megbecsülése. Ide tartozik még a nép, a nemzet, régies szóhasználattal a ’köz’ tisztelete és tevőleges szeretete is!

Annak idején, 1848. március 11-én, Petőfi, Vasvári, Irinyi, Jókai, Irányi Dániel és Bulyovszky Gyula tanácskozásának eredményeképp, 12 pontba foglalva megszületett a polgári átalakulás radikális programja. Ez lett egyben a forradalom programja, március 15-én pedig a Nemzeti dallal együtt a szabad sajtó első terméke is. Ezt a tradíciót követte majd ’56 ifjúsága, ’48-hoz hasonlóan pontokba foglalva követeléseit. S e tradíciót folytatva tüntettek a Kádár-rendszer alatti március tizenötödikéken legjobb fiaink, vállalva a gumibotozást, a kicsapatást, olykor a börtönt is, csak azért, mert újból és újból felemlegették a 12 pont némelyikét, a sajtószabadságot például, vagy ami mindig kiverte a biztosítékot: az idegen katonák – az ideiglenesen hazánkban állomásozó Szovjet Déli Hadseregcsoport katonáinak! – hazavitelét. A majdani rendszerváltás előszelét jelezték e március tizenötödikék.

A huszadik század második felének három forradalmát éltem meg, éltem át: kisiskolásként ’56-ot, ifjúként ’68-at s érett férfikorban ’89-et. A „ruszkik haza!” jelszavából ’56 őszén már gyermekfejjel is megértettem népünk szabadságóhajtását.

1968-ban meg nagyon szégyelltem magamat, hogy – mások mellett – éppen a mi katonáink tiporták el a prágai tavaszt, szomszédék forradalmát. Hogyan is szólt ’48-ban a 12 pont egyik fő követelése? Katonáinkat ne vigyék külföldre!Volt olyan barátom, ki hazajőve e „békés-baráti segítségnyújtásból” teljesen magába zárkózott, s volt köztük olyan is, kit csak 40 év múlva láthattam újra, de még akkor sem szívesen emlékezett vissza a történtekre. A Gondviselés kegyes volt hozzám, mert engem nem vonultattak be! 1989-ben, a romániai forradalom idején - ez a mai fiataloknak bizony már történelem – az Unió Erdéllyel!programpontját véltük megvalósulni, ha csak rövid időre is. Akkor, 1989 decemberében láttam utoljára népként-nemzetként viselkedni a magyart! De már előbb, a Ceausescu-féle falurombolás idején is mutatkoztak jelei ennek az utolsó, nagy összefogásnak. Akkor még egyet akartunk: segíteni ottani testvéreinket, s nem csak a magyarokat! Ha kellett vért adtunk, ha kellett pénzt, gyűjtöttünk gyógyszert, élelmiszert, ruhaneműt - adtuk s vittük önzetlenül. Az emberek hosszú sorokban álltak a gyűjtőhelyeken, a sofőrök ingyen fuvaroztak, s volt gépkocsivezető, kit a segélyszállítmány volánjánál ért gyilkos golyó. Akkor, legalább lélekben, újra egyek voltunk Erdéllyel! Akkor emelte fel utoljára a fejét e büszke nép!

Sajtószabadság, felelős minisztérium, évenkénti országgyűlés, polgári és vallási egyenlőség a törvény előtt, nemzeti őrsereg, közteherviselés, az úrbériség eltörlése, esküdtszék, népképviselet egyenlőségi alapon, a politikai foglyok kiengedése, egyesülés Erdéllyel, az idegen katonák kivitele, a magyarok hazahozatala, a katonaság felesketése az alkotmányra…
Ha jól meggondolom, a 12 pont több mint fele ma is érvényes követelés, némelyik talán jobban, mint annak idején volt! Keserű megállapítás ez, a rendszerváltás huszonegyedik esztendejében. Tetszettek volna forradalmat csinálni! – mondta később Antall József az elégedetlenkedőknek. Igen, akkor, talán még lehetett volna. Akkor, 1988/89-ben még tudtuk, mint tudták azt a ’48-as vagy ’56-os forradalmárok, hogy ki ellen, kik ellen vagyunk, s a „helytartótanács” bizony nagyon reszketni méltóztatott…

Debrecen, 2016. március

Ozsváth Sándor
művelődéstörténész

• Előző
• Tovább

Tweet