TÁBORBAN EGY FEHÉR VITORLA I.

Ebben az évben is van vakáció! Pihenek, alszom, játszom, gyötröm a számítógépet, focizom éjjel-nappal, persze főleg nappal… Élem a kamaszok tipikus életét, ahogy az én kedves édesapám jelezni szokta mindezt. Szóval ugyanaz és mégis kicsit más. Más, mert ez a második év, hogy Életfa Táboros leszek. Vagyok. Voltam (a villám csapjon az igeidőkbe, hogy még ilyenkor is ezzel kell foglalkozni)J.

Így aztán, igaz az utolsó pillanatban (mert ugye az én szülőm mindent tud, csak épp a tábor lehetőségét nem), de elindulhattam Beregdaróc végeken fekvő településére. Kicsit korábban, mint gondoltam, ugyanis kaptam egy plusz ajándékot Marika pótanyámtól: hála a korai indulási időpontnak, egy napot (vendégéjszakátJ) az ő szárnyai alatt tölthettem az otthonukban. Hát lehet ennél jobb egy nyaralás kezdete????? NEM!

Az indulás előtti órák izgalmasan teltek, kicsit fura volt máshol ébredni, hozzászoktam, hogy egy anya vagy egy apapapa mindig nyüzsög valahol a háttérben, ha én megyek valahova. Na, most nem nyüzsgött, viszont nyüzsögtünk mi, telebeszéltük és telekészültük szegény Marika anyámék otthonát. De valahogy csak elindultunk, megérkezett az Életfa busz Életfa Attilával, aki színes történeteivel szórakoztatott minket a nem épp rövid utazás során.

Faltuk a kilométereket illetve a csomagolt kaját egyaránt, és vándorlásunk vége is elérkezett, ott voltunk a jól ismert helyen, a Hét Csillag Üdülőközpontban (Vakáció CenterJ). Régi barátok, új arcok, szülők, tannénik, segéderők, gyerekek, mindenki vidáman, nevetve, persze többen szorongva és izgulva (én persze nem) vártuk a tábori élet első pillanatait.

El is kezdődött… Kipakolás, bepakolás, rohanó barátkozás, honfoglalás (szobák elfoglalása), ebéd, és persze haverok, buli… Ice teaJ. „Azénjóapám” szavai tavalyhoz képest nem halkulva csengtek a fülemben, mit tegyek, mit ne, mit szabad, mit nem… „Amit Marika anyád mond azt szabad, amit nem mondd, na, azt is mondja!” Ilyen útravalóval aztán hogy lehet??? De ez ugye az én gondom.

Tartottam az új tábortól kicsit, hiszen sokkal-sokkal többen voltunk, mint az előző évben. De annyi rég nem látott barát volt újra ott! Marika pótmamámat nem kellett bemutatni (szerintem senkinek sem), ő gondoskodik, szervez, szeret és ápol (na meg eltakar) mindig, amikor csak kell. Erzsike néni (aki az én tábori „pótnagyim” akár tetszik, akár nemJ) kedvessége, szeretete, amiért bármennyit érdemes utazni, András bácsi, akinek baráti ölelése az egész világot körbeéri legalább kétszer. Zoli bácsi aki a tudósklubot vezette. Attila bácsi aki „magyarított” minket… Megismerkedtem az új táborvezetőnkkel, Ili nénivel is, ő volt, aki szervezetté tette a tábori káoszunkatJ, felügyelt, óvott és semmi de semmi sem kerülte el a figyelmét. Leginkább MI gyerekek nem…. És meddig sorolhatnám a kedves neveket!!!!!!!!!!! És mennyi-mennyi szeretet!

De ott jártam, hogy első nap és ismerkedés… Na meg ebéd, beszélgetés, nevetés, kacagás és jókedv, ami nyakig ért! A medencében a víz is, de ez titok. A délután és a kora este villámgyorsan eltelt. De másnap kezdődött minden...

Elképzelhetetlen feladat leírni a napok történéseit, mert valami mindig volt.

Vendég(eink) voltak, megismertük Szabó Tamást (Tomi bácsit), ő olyan acélember benyomást keltett mindenkiben. Megjött, kivert minket az esőbe, és vég nélkül gyakorlatoztatott mindannyiunkatJ. Így tűnhetett egy külső szemlélőnek… Mert mi közelebb kerültünk kicsit a sporthoz, a sportolókhoz. Megtudtam (kémeim jelentették), hogy nem akárki jött hozzánk, hanem egy igazi, hús vér tereptriatlonos, aki futott már maratont (pl. Róma, Párizs), futott-úszott-bicajozott hegyen-völgyön és úttalan utakon, kerékpározik városban és városon kívül. Sőt, részt vett olyan sporteseményeken is, amiket én csak becsukott szemmel mertem nézni a televízióbanJ. Na, előtte végképp nem vallhattunk kudarcot! Így aztán együtt tornáztunk, lótottunk-futottunk, bemelegítettünk, kimelegítettünk, versenyeztünk, és persze végtelenül elfáradtunkJ. De rettenetesen jó volt minden perc, amit vele töltöttünk! Szerintem soha sem izzadtunk még ennyit ilyen hangos nevetés közepette! Ráadásul sikerült egy tábori világrekordot felállítani a vezetésével, egy állítólag hat kilométeres gyalogtúra (menetelés amíg a lábad bírjaJ) során értük el a nagyon érdekes autó gyűjteményt. Az idő kicsit kesergős volt, de minket nem tántorított el sem eső, sem szél, hiszen tábor csak egyszer van egy évben!

És a történet nem ért ám véget…

Viktor

• Előző
• Tovább

Tweet