A kenyér illata

Minden évszaknak megvan a maga számomra kedves illata. Szeretem az őszi avar, a csillagfényes, fagyos téli éjszaka és az esőáztatta föld tavaszillatát. A nyárhoz két illatélmény is fűződik - mindkettő még gyermekkori, szünidei.

Hatéves koromtól érettségiig nyaranta legalább egy hónapot, olykor kettőt is a gránicon túli Szatmárban töltöttem apai-anyai nagyszülőknél vakációzva. Mivel már hétéves koromban jól tudtam olvasni, kedves estvéli elfoglaltságommá lett apai nagyszüleim szerény házi könyvtárának böngészgetése. Tizennégy éves koromra aztán végigolvastam az összes fellelhető Tamási-, Nyírő- meg Wass Albert-kötetet.  Nekem életre szóló élményt jelentettek s jelentenek ma is. Ha semmi más érdemük nem volna nevezetteknek csak az, hogy nemzedékekkel szerettették meg az olvasást, már ezért is méltányolandó munkásságuk.
De kezdet kezdetétől fogva tart a könyvek illata is, s tán ezért van, hogy ha kézbe veszek egy új kötetet, először beleszagolok.

A másik, még ennél is régibb s erősebb illatélmény a frissen sült kenyéré. Oly korban élhettem, amikor még három asszonynemzedék varázsolta asztalunkra a mindennapit.
Anyai dédnagyanyám hajnalban sütött. Hogy mikor dagasztotta s kelesztette, arra már nem emlékszem, de arra igen, hogy gyakran ébredtem friss kenyérillatra. Reggelire meg megkaptam a „galambot”, azt a kis vekni alakú, oldalt késsel ívesen behasított, egyik végén két kukoricaszemmel fejet formázó kenyérfélét, amit a maradékból, a vakaróból formázott Ágnes mama, s a tüzes kemencében valóban madárformát öltött.
Nagymamám már csak sátoros ünnepeken süthetett otthon. Az ő nemzedékének munkaerejével s idejével javarészt a kollektíva (Romániában így hívták a téeszt) rendelkezett, de még akkor is minden héten kétszer került friss kenyér asztalunkra. Otthon megdagasztotta, megkelesztette végül - vászonkendővel szépen leterítve - szakajtókosárba tette a sütnivalót, majd nagyobb unokáira bízta, akik aztán a megbeszélt időpontra kis kerekes kocsin elhúzták a pékségbe. Amíg kisültek a kenyerek a fiúk bandáztak, a lányok fogócskáztak, de jobbára csak  sutyorgással töltötték az időt. S milyen jó volt törni egy kicsit az illatos, még forró kenyérből, minden otthoni tilalom ellenére, utána meg inni egy jót az ártézi kút vizéből.

Még édesanyám is dagasztott kenyeret, s gyakran énekelt közben, zsoltárokat, dicséreteket meg leánykorának kedves dalait - ilyenkor talán túloldali szülőfalujára gondolt. A Hadd menjek, Istenem… volt a legkedvesebb számára, mert azt szinte mindig elővette.

Kemencénk ideát nem lévén, szívességből a szomszéd néni sütötte ki sajátjával együtt a mi kenyerünket is. Emellett különleges béleseket készített, hol káposztával, hol meg édes tengeri kásával töltötteket, melyek ízére s illatára mindmáig emlékszem.
Ha megcsapja orromat ez a mással össze nem téveszthető, friss kenyérillat megállok ma is, s ilyenkor, legalább egy percre, emlékezetem vetítővásznán újra megjelenik gyermekkorom rég elsüllyedt világa.

Hallom, olvasom, hogy augusztus huszadikára - nagyszerű közadakozásból - újra elkészült a Magyarok Kenyere, s nagyobb is, mint a tavalyi. Kívánom, hogy jusson belőle mindenkinek, határainkon innen és túl - legalább egy madárkányi!

Debrecen, 2016. Augusztus

Ozsváth Sándor
művelődés történész
Napsugár csapat

• Előző
• Tovább

Tweet