WEÖRES SÁNDOR

(Szombathely, 1913. június 22. – Budapest, 1989. január 22.)

Weöres Sándor költészete irdatlan útvesztő. De legyünk őszinték: legtöbben csengő-bongó gyermekverseiről ismerik. És nagyon szerencsések vagyunk, hogy gyerekeink az óvodától kezdve ezeken a verseken át ismerkedhetnek meg nyelvünk zamatával. Még sokkal-sokkal többet kellene megismertetni belőlük!

Weöres Sándor különös, egyedülálló figura a magyar kultúrában. Először is ott a neve (nomen est omen!), amelyről nehéz eldönteni, hogy is kéne ejteni. Az elfogadott verzió a „vörös”. Aztán a megjelenése, a megszólalása! Alacsony termetével, különös, vékonyka hangjával, kicsit éneklős hanghordozásával, szerényen mosolygó arcával, egész lényében volt valami nagyon kedves mesealakszerűség.

Polcz Alaine így emlékszik alakjára: „olyan volt, mintha nem is volna igazán ember, hanem valami különleges lény: a moha, a manó és az ember között. Az első perctől kezdve éreztem rajta ezt a területenkívüliséget, a nem konkrét valahová tartozást. … mindig is ilyen maradt.” Az ötvenes évek kultúrpolitikája nem is tudta elviselni alkati politikamentességét. 1951-től állása sem lehetett, verse sem jelenhetett meg. Ekkor műfordítások tömegét alkotta meg – a magyar anyanyelvű olvasók nagy-nagy szerencséjére - elképesztő mennyiségben.

76 éves korában bekövetkezett haláláig szakadatlanul tanult. Nemcsak jogot, földrajzot és történelmet, esztétikát és filozófiát az egyetemen, de megtanulta a legkülönfélébb nyelveket, köztük olyan egzotikumokat, mint a közép-felnémet (hogy eredetiben olvashassa a Nibelung énekeket), vagy a szanszkrit (amikor a Védákból fordított).

Civil életében könyvtáros lett, előbb Pécsett, majd Székesfehérvárott, végül Budapesten az Akadémiai Könyvtárban. Itt, a fővárosban, hamarosan meg is nősült. Felesége, Károlyi Amy költőasszony, Weöres Sándor kiegészítő társa, munkatársa, alapvetően rendetlen életmódjának üdvös rendben tartója. Nem hétköznapi házasság volt az övék: Sanyika, ahogy barátai hívták a gyereklelkű poétát, semmit nem vett komolyan a költészeten kívül, így Károlyi Amyra maradtak az e világi dolgok, a pénz beosztásától a korlátok felállításáig. Korlátokra márpedig szükség volt, hogy például a borért rajongó Weöres ne juthasson hozzá kedvenc italához (saját bevallása szerint olyankor nem tudott alkotni). Kötelezvényt kellett aláírnia, hogy napi fél liter bornál nem fog többet inni. De ő ezt leleményes módokon rendre kijátszotta. Az erős és nyugodt Amy mellett azonban megőrizhette alkotóképességét.

Érdekesség, hogy 1947-ben Weöres írta meg az egyik első olyan verset, amelyben az új forint szerepel. Ez a ma is népszerű gyerekvers.

A kutya-tár

Harap-utca három alatt
Megnyílott a kutya-tár,
Síppal-dobbal megnyitotta
Kutyafülü Aladár.
Kutya-tár! Kutya-tár!
Kutyafülü Aladár!

Húsz forintért tarka kutya,
Tízért fehér kutya jár,
Törzs-vevőknek öt forintért
Kapható a kutya már.
Kutya-tár! Kutya-tár!
Kutyafülü Aladár!

Weöres állatszeretete legendás, a verseiben is vissza-visszatérő motívum. Polcz Alaine erről így emlékezik meg: „Ott volt velünk a macska. Sanyika nagyon szerette. Úgy húszpercenként megszólalt: „Nem kéne neki egy kis húst adni?” És Amy, akinek fájt a térde, szó nélkül felállt, sántikálva ment és hozott két-három kockára vágott, nagyon szép, nyers marhahúst. A macska evett is, nem is. Láttam, ezt így szokták. Aztán később tudtam meg, hogy a macskának leukémiája vagy rákja volt, beadtak neki egy injekciót, hogy elaludjon, meghaljon. De nem hatott eléggé, és kínjában mászott fel a kerítésen, esett vissza, mászott… A macska halála után Sanyika öngyilkos akart lenni, egy villamos elé dobta magát. De az időben lefékezett. (…) A házvezetőnőjük elmesélte, hogy az elején az volt a helyzet, hogy vagy megszereti a macskát, vagy elmegy. Megszerette a macskát a Sanyika kedvéért.”
A magyar irodalom szlovéniai népszerűsítésében kulcsszerepet játszó Hradil pedig azt mesélte, hogy „Úton volt hozzánk, egyszer csak hívott, hogy nem jön, mert a kocsija elgázolt egy kismacskát. Hagyta ő Szlovéniát, csak a macskával törődött!”

Végül egy anekdota, egy kis magyar abszurd, amely jól mutatja Weöres zsenialitását ugyanakkor elismertségének ellentmondásosságát. Nem is egyszer volt irodalmi Nobel-díjra felterjesztve. 1981-ben nemcsak felterjesztették, hanem bekerült az utolsó kosárba, a három név közé. (Abban az évben Czeslaw Milosz kapta a díjat.) A Le Monde című nagy tekintélyű francia napilap mindhárom esélyes jelöltről előre begyűjtötte az információkat, hogy bármelyikük is lesz a díjazott, azonnal megjelentethessék a lapban a róla szóló ismertetőt. Ezért fölhívták a Magyar Kulturális Intézet igazgatóját, hogy adjon információt Weöres Sándorról. A megdöbbentő válasz ez volt: Weöres Sándor nevű író nincs, volt egy Veres Péter, de az már meghalt.

Weöres Sándor 1989. január 22-én halt meg. Előtte négy évig betegeskedett, de alkotóképessége végig megmaradt. Károlyi Amy így emlékszik vissza:

„Utolsó szavaink egymáshoz. Mély ránc jelent meg Sándor szemöldökei között.
- Mi fáj, Sándor?
- Felmegyek a magasságos egekbe, az fáj.”

Barátaim, az állatok,/ s az emberfölötti áramok – írta hosszú évekkel ezelőtt. És ez így igaz. Barátai, az elköltözött fekete cicák mai nemzetsége összegyűlt a proszektúra körül. Gyászbrigád. Csupa részvét és félénkség. Léptemre szétrebbentek, mint a feketerigók.”

A Farkasréti temetőben nyugszik feleségével együtt.

Pilisszentiván, 2017. június 22.

Szeretettel,
Acél Anna
A Honismereti- és
Kultúra team tagja

• Előző
• Tovább

Tweet