A MAGYAR NYELV NAPJÁRA

A MAGYAR NYELV NAPJÁRA¹

Lőrinczéző

Atyánkfia négy évtizede foglalkozik beszédtanítással.
Eredetileg „kiegészítő sportnak” szánta irodalmi-színházi-művelődéstörténeti stúdiumai mellé, utóbb azonban fő foglalatossága lett a pedagógusjelöltek, leendő újságírók, rádiósok beszédművelése. Nagy-nagy hálával gondol egykori mestereire, Fischer Sándor és Montágh Imre tanár urakra, az utolsó mohikánok közül pedig Wacha Imrére. Minap döbbent csak rá arra, könyveit, sárguló feljegyzéseit forgatva, hogy a legtöbbet mégis annak köszönheti, aki nem is tanította: Kodály Zoltánnak.

Már diákkorában nagyon imponált neki a Mester sokoldalúsága (zenét szerzett, tanított, sportolt, jógázott, politizált) s főképpen az, hogy szenvedélyes beszédművelő is volt. Felesége, Emma néni ezért gyakran feddte: „Ne lőrinczézzen már annyit, Zoltán!” Nevezett később derűsen említette egyik rádióműsorában, hogy ő bizony „megigésedett”.

Kodályt különösen életének második felében foglalkoztatta nagyon beszélt nyelvünk sanyarú sorsa – talán nem véletlenül, hiszen diákkorában, a Csillag utcai Collegiumban a kitűnő nyelvész, Gombocz Zoltán volt magyar szakvezetője. Még 1937-ben, egy nagy formátumú rádiós előadásban hívta fel először a figyelmet beszédünk romlására. Tudósi tárgyiassággal és művészi szenvedélyességgel ostorozta az idegenszerű fonetikát, a magyartalan hangsúlyozást és hanglejtést, rámutatva arra is, hogy hogyan kényszeríti rá „egy törpe minoritás nyelvszokását a többségre”. Hangsúlyosan foglalkozott beszédünk zenei követelményeivel (különösen az artikuláció és a ritmus elváltozásait helytelenítette!).

Atyánkfia szomorúan állapítja meg, hogy beszédbéli állapotunk ma rosszabb, mint hetvenkilenc évvel ezelőtt volt. Akkor – nemkülönben az elmúlt évtizedekben! – Kodály sok-sok szakszerű javaslata süket fülekre talált. Mit tettek, mit tesznek ma az általa megszólítottak: a Magyar Tudományos Akadémia, a közoktatásügyi, a honvédelmi miniszter, egyetemeink, főiskoláink, egyházaink s a Rádió?

E szózavaros, dumazuhatagos időben fájdalmasan hiányzik egy Kodály-formátumú, tisztán látó, tisztességes és tiszta beszédű, igaz magyar, hogy lőrinczézzen nekünk, mert a legújabb „törpe minoritás” bizony nagyon nyomul…

Atyánkfia, mint utóvédharcos, azért még reménykedik!

Ozsváth Sándor
művelődéstörténész

Debrecen, 2016. Szent András hava

[1] magyar nyelv napja a közfigyelmet igyekszik ráirányítani a magyar nép szellemi-kulturális öröksége és nemzeti identitása alapját jelentő magyar nyelvre. 2011. szeptember 26-án az Országgyűlés a magyar nyelv napjává nyilvánította november 13-át.  1844-ben ugyanis ezen a napon fogadták el a magyart államnyelvvé tevő, a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvényt. E törvény többek között kimondta: „1. § Az országgyűléshez bocsátandó minden kegyelmes királyi Leiratok, Előadások, Válaszok, és Intézvények ezentúl egyedül magyar nyelven adassanak ki. 2. § A törvénycikkek valamint már a jelen országgyűlésen is egyedül magyar nyelven alkottattak és erősíttettek meg: úgy ezentúl is mind alkottatni, mind királyi kegyelmes jóváhagyással megerősíttetni egyedül magyar nyelven fognak.”

• Előző
• Tovább

Tweet