„Hozz rá víg esztendőt!”

1823. január 22. Cseke

A kézirat tanúsága szerint ekkor és itt tesz pontot Hymnus című költeménye végére a 33 éves Kölcsey Ferenc.  A műnek alcíme is van: A magyar történelem zivataros századaiból. Az akkor már 8 éve Szatmárcsekén élő költőt a bécsi udvar alkotmánytipró intézkedéseinek fokozódása készteti a Himnusz megírására, egész hazafias költészetünk legnagyobb dicsőségére.
A mű megírása után hat évvel, 1829-ben kerül a nyilvánosság elé, ekkor jelenik meg ugyanis Kisfaludy Károly folyóiratában, az Aurórában. Az 1830-as években egyre népszerűbb lesz, és - akárcsak Vörösmarty Szózata - a nemzeti identitás egyik szimbólumává válik. (Régi szép idők!)

Az 1840-es évek elején felerősödik a nemzeti igény, hogy dallam is szülessék e művekre.
"Élnek még hazafiak és honleányok, akik a nemzetért, egymásért, a „köz” javáért is képesek lelkesedni és tenni..."
Így a pesti Nemzeti Színház akkori igazgatója, Bartay András, pályázatot ír ki, előbb a Szózat megzenésítésére (ezt Egressy Béni nyeri), majd egy évvel később, 1844. február 29-én a Himnusz zenéjére.  A Himnuszra beérkezett 13 jeligés pályamű közül a bizottság, melynek tagjai között foglal helyet Szigligeti Ede és Vörösmarty Mihály is, egyhangú döntésével Erkel zenéjét jutalmazza a pályadíjjal. A díjnyertes művet 1844. július 2-án mutatják be a Nemzeti Színházban, majd ugyanezen a nyáron szélesebb nyilvánosság előtt is, 1844. augusztus 10-én, egy ünnepségen, amikor is vízre bocsátják a Széchenyi István nevét viselő gőzöst az Óbudai Hajógyárban.

Kölcsey Himnusza a közmegegyezés által lett nemzeti imádságunkká. 1903-ban az Országgyűlés hivatalossá akarta tenni egy törvényjavaslattal. Mivel azonban I. Ferenc József magyar király ezt nem szentesítette, a törvény nem léphetett hatályba. Egészen 1989-ig kellett várni a Himnusz törvénybe foglalásának aktusára.

Himnuszunk - Kölcsey Himnusza - egyedülálló a nemzeti himnuszok sorában. Nem magasztal, nem éltet senkit és semmit, amint a legtöbb nemzeti himnusz teszi. A mi himnuszunk közbenjáró imádság Istenhez, a magyar nép fennmaradásáért. Nem csoda hát, hogy a 20. század közepén, a magyar történelem zivataros évtizedeiben, amikor sem Isten, sem a magyarság ideája nem volt divatban, Rákosi Mátyás meg akarta változtatni. Felkért egy nagy tekintélyű költőt, Illyés Gyulát és egy még nagyobb tekintélyű zeneszerzőt, Kodály Zoltánt, hogy írnának új, a szocialista időknek megfelelő himnuszt a népnek. Az utókorra maradt Kodály Zoltán lakonikus válasza a felkérésre:
„Minek az új? Jó nekünk a régi himnusz!”
És – csodával határos módon – maradt a régi.

A Himnusz megszületésének évfordulóján ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját – 1989. óta minden évben.
Vajon kinek köszönhetjük ezt az ünnepet? Emlékezzünk meg arról a művészről, akinek szívügye teljesült a Magyar Kultúra Napjának megünneplésével! A 2008-ban elhunyt Fasang Árpád zongoraművész (1942.12.09-2008.02.19.), kulturális diplomata volt az, aki már 1985-től „lobbizott” annak érdekében, hogy a Magyar Kultúrának ünnepnapot szenteljünk. És a ma már szintén csak „volt”, egykori Hazafias Népfront segítségével sikerült ezt a nemes célt valóra váltani. Hála nekik!
És még mindig: „Isten, áldd meg a magyart, jókedvvel, bőséggel!”

Pilisszentiván, 2016. Fergeteg  hava 21.

Szeretettel
Acél Anna
Az Életfa Program
Honismereti- és Kultúra szirmának tagja

• Előző
• Tovább

Tweet