SZATMÁRCSEKE FELÉ

1989 óta január 22-én ünnepeljük A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁT. Emlékezve arra, hogy a kézirat szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását. Ebből az alkalomból fogadjátok szeretettel Oszváth Sándor írását.

Csekére megyek, mint minden év januárjában ’90 óta (a szatmáriak szóhasználatában Csekébe), emlékezni a Himnusz születésnapján kultúránkra, s magyarságunkra. Vajon hányszor tette meg ezt az utat Ferenc tekintetes szekéren vagy homokfutón Álmosdra, Debrecenbe jövet? Neki tán egy egész nap is kevés volt ahhoz, mi most autóval alig kétórányi. Debrecenből, a Kollégium mellől indulunk. Még hatéves sem volt a kis Ferenc, mikor ide beíratták, s tizennégy év elteltével, már mint kész embert bocsájtotta ki az alma mater. Házát pár évtizede lebontotta a várost átalakító igyekezet (Csokonaiét és Adyét meg az újkori tülekedés). Helyén hosszabb ideig Lenin szobra díszelgett, most ugyanott - mint mondják, ideiglenesen - egy kezdetleges napóra méri a tűnő időt.

Debrecent elhagyva két kultúrtáj határán kanyarog utunk. Bár Hamvas Béla szerint még az Alföldön járunk, de itt-ott már érződik az erdélyi géniusz. Megjelennek a haranglábas, zsindelytetős, évszázados templomok, az első mindjárt Nyírmihálydiban, majd a legismertebb Bátorban. Az utóbbi valójában fogadalmi templom, mert Báthory István erdélyi vajda, élve menekülvén meg a kenyérmezei csatából, hálaadásul építtette az Úrnak. „A magamébul” – idézte őt mindig, figyelmeztetésképp Kozma nagytiszteletű úr. E gótikus templom hálórácsos mennyezetének méltó párja legközelebb Canterburyben látható… Meggyilkolását követően, a könyörületes Bethlen Gábor alatt, 15 évnyi hányódás után e templomban kapott végső nyughelyet zaklatott életű Báthory Gábor, Erdély fejedelme. Hosszan tűnődünk a testvérszerelembe menekülő fiatal fejedelem sorsán, közben felidézzük Makkai Sándor regényét (Ördögszekér), mely javarészt a közeli Ecseden, a másik nagy Báthory-fészekben játszódik, s épp e tragikus szerelemről szól. Hodász és Meggyes között lélekben ismét köztünk van Czine Miska bátyánk is, e táj szülötte, szerelmese, a néhai jó barát s tanítómester.

Mátészalkát, a trianoni Csonka-Szatmár egykori megyeszékhelyét éppen csak érintve ismét jeles helyhez érünk. Kocsordon, de még innen a Krasznán áll a Székely Hadosztály emlékműve. ’50-ben lebontották, de ’95-ben újra felállították! Három székelykapun át lehet ma feljutni a kicsiny dombon álló jelhez, mely a hazafiúság, a becsület, a kitartás és a magyar katonaerények kiemelkedő példáira emlékezteti az utazót. A Kratochvill Károly ezredes vezette alig tízezer fős Székely Hadosztály - egyedül s csak saját erejére számítva - tartóztatta fel 1918/19-ben az Erdélyen átözönlő román áradatot Máramarosszigettől Belényesig, lassítva ezzel a keleti országrészek elfoglalását. A hazai történelemkönyvekből mindmáig ez is kimaradt! Holott, ha ők nincsenek, mára tán a Tiszántúl is Nagy-Románia része lenne, ahogyan az eredetileg tervezve volt. Tette ezt e maroknyi sereg éppen akkor, mikor Linder Béla hadügyér úr egy katonát sem akart látni…

Tunyogmatolcs felé fordulva az országút a Holt-Szamos mellé simul (itt írta az egykori utazó örökbecsűjét, a Falu végén kurta kocsmá-t), majd az ásott Szamost átlépve máris a nagy tiszai árvízben sokat szenvedett Fehérgyarmatra érünk. Itt van a Kölcsey Társaság székhelye, s innen indult a kezdeményezés: A Himnusz születésnapja, január 22-e legyen a Magyar Kultúra Napja!

Gyarmatot elhagyva Penyigénél a Szenke patakot keresztezzük, hol egykor kilenc kislány fulladt vízbe. Lassan ennek is már vagy száz éve! Emléküket ballada őrzi, meg kilenc szép kopjafa a túlvégi temetőben. De Penyigén másért is érdemes megállni!  Az itteninél jobb ízű szilvalekvárt nemigen találni, s tüzesebb pálinkát még Szatmárban is csak keresve… Bár szeretnénk, most nincs érkezésünk időzni Túristvándiban sem, a gépészkovács egykori házánál, hol gyermekkorában a kis Móricz Zsiga hallgatta szájtátva a felnőttek történeteit. Szívesen ejtőznénk a Túr partján is, a híres vízimalomnál, mely megmaradásának titkát öreg molnárja csak sokadik találkozásunk-barátkozásunk után árulta el. (A Rákosi-korszakban csupán két működő vízimalmot hagytak meg, az egyiket Nyugat-Dunántúlon, a másikat meg itt. „Tetszik tudni, a pászkához kóser liszt kellett…”)

Már csak iramodásnyi Cseke. Az utcán templomba igyekvő emberek. E nap az ő nagy ünnepük!  Bent, Kölcsey atyafiai ajkán még a 90. zsoltár is másképpen szól, künn pedig, a csónakfejfás cinteremben párás szemmel énekeljük nemzeti imádságunkat…

Budapest, 2016. 01. 10.

Ozsváth Sándor
művészettörténész
Az Életfa Program
Honismereti- és Kultúra szirmának tagja

• Előző
• Tovább

Tweet