BESZÉLJÜNK BESZÉDÜNKRŐL!
- Kategória: Kultúra
- Találatok: 5168
Kitűnő zeneszerzőnkről, Kodály Zoltánról ma már kevesen tudják, hogy szenvedélyes beszédművelő volt. Felesége, Emma asszony olykor feddte is ezért: „Ne lőrincézzen már annyit!”. A tanár úr, mármint Lőrincze Lajos, később derűsen említette fel egyik nyelvművelő műsorában, hogy ő bizony megigésedett.
Az idei magyar nyelv hetében talán nem haszontalan újra elővenni Kodály több mint háromnegyed évszázada elhangzott majd leírt gondolatait, mert – véleményem szerint – egytől egyig érvényesek ma is! Még 1937-ben tartotta a Mester első nagy formátumú, rádióban is elhangzó beszédét „A magyar kiejtés romlásáról”, melyet e tárgyban három másik követett: 1938-ban a „Vessünk gátat kiejtésünk romlásának!”, majd 1941-ben kettő is a „Jó magyar kiejtés III. versenyének tanulságairól”. (Mind a négy megtalálható az életműsorozat Visszatekintés című kötetében, mely az összegyűjtött írásokat, beszédeket, nyilatkozatokat tartalmazza.)
Kodály - egykori tanára és szakvezetője, Gombocz Zoltán nyomán haladva - hangsúlyosan foglalkozott beszédünk zenei követelményeivel. Gombocz személye és szerepe meghatározó volt ifjúkorában, hiszen ő volt az, aki az Eötvös Kollégiumban a magyar-német szakos egyetemi hallgatót először figyelmeztette a hanglejtés sajátosságaira, s tőle tanulta azt is, hogyan lehet a hanglejtést kottával rögzíteni - emellett franciára, angolra és finnre is oktatta!
Miben látta Kodály hetvenhét évvel ezelőtt beszédünk romlásának okait?
1. Az idegen beolvadásban (e vélekedését Szekfű Gyula „A faji kérdés és a magyarság” című tanulmányára alapozta).
2. Az oktatás teljes hiányában. Mint mondta: „Végigjárhatjuk a tizenhat iskolát anélkül, hogy valaha figyelmeztetnének a hibás kiejtésre, s megmutatnák a jót. Sokan beszédhibával mennek végig az életen, holott fiatalkorukban könnyen leszokhattak volna róla.”
3. Az előzőből következően: „a fórumot ellepik a rosszul beszélők. Tehetik, mert elhalványul az érzék, nincs kritika, nincs kötelező irodalmi kiejtés. A jól beszélők sokan félreálltak, nem kis részben a pár évtizede dühöngő kontraszelekció miatt”.
4. Az idegen nyelvek térhódításában: „Mindenki, aki kénytelen foglalkozásánál vagy körülményeinél fogva idegen nyelveken olvasni és beszélni, naponta érzi, hogy nemcsak magyar nyelvérzékét, hanem kiejtését is veszélyezteti. … Mennél gyakrabban és sikeresebben állítjuk át beszélő szerveinket idegen nyelvre, annál több kárát vallja magyar kiejtésünk”.
5. A rengeteg idegenről fordított zenés színműben, operettben, kabaréban: „Az ezekben lépten-nyomon ott éktelenkedő hamis hangsúly, a nyelv természetes dallamával ellenkező dallamvonal bizonyos idő alatt kikezdi a legjobb magyar nyelvérzéket is…”
E tényezők mellett még sok egyébre (szószék, színház, gramofon, rádió) hivatkozik, melyek eredménye az a semleges, ízetlen és színtelen magyar kiejtés, mely művelt középosztályunkat jellemezte - akkor.
Első megállapítása, ami az idegen beolvadásra vonatkozik ma már kevésbé érzékelhető, a többi azonban most is helytálló, érvényes. Kodály iménti felsorolása (szószék, színház, gramofon, rádió) tovább bővíthető a televízióval, a CD-vel a DVD-vel, a musical és a pop-rock különböző műfajaival.
A hivatkozott okok közül most csupán az oktatás hiányával foglalkozzunk – a mára vonatkoztatva!
Valaha minden iskolatípusban tanítottak beszédet Magyarországon. A középkorban a septem artes liberales (hét szabad művészet) egyik alaptárgya volt a retorika, később is valamennyi katolikus és protestáns iskola művelte, déd- és nagyszüleink elemi iskolai bizonyítványai pedig azt tanúsítják, hogy számukra még kötelező tantárgy volt a Beszéd- és értelemgyakorlatok!
„A szó veszélyes fegyver, s van, aki fegyvertelen” – szól egy régi (talán) Illés-szám refrénje. Manapság bizony nagyon sok fegyvertelen ember van minálunk, pedig ebben a kommunikációra „kihegyezett” világban égetően szükségünk volna rá (elsősorban is a verbális kommunikációra). Mióta édesanyánktól elsajátítottuk a beszéd alapjait, azóta sehol sem tanuljuk, járatlanok vagyunk használatában, ezért a gyakorlott szóforgatók – fiatalos szóhasználattal élve - könnyen megvezethetnek bennünket! Ma mindössze két felsőfokú intézménytípusban tanítanak hivatásszerűen beszédet: a hittudományi egyetemeken (már ott sem mindenütt!) meg a Színművészeti Egyetem színész fő-tanszakán. Sehol másutt! Bár, ha Kodály tanár úr feltámadna, még e helyeken is jócskán találna kifogásolni valót…
Tanár szakos hallgatók, leendő jogászok, köztisztviselők, szociális munkások stb. nem részesülnek ilyen kötelező képzésben! Tanító- és óvodapedagógus-képző főiskolákon is csak egy fokkal jobb a helyzet! Itt, beszédművelés címszó alatt, általában egy félévig, heti két órában tanítják, de ez is inkább elméleti oktatás, gyakorlatra már alig, egyéni foglalkozásra-foglalkoztatásra pedig szinte egyáltalán nem jut idő. Gyakran nyelvhelyességi stúdiumokkal helyettesítik a tanárok. Hogy miért? Mert ők sem tanulták – hát honnan tudnák!?
Menjünk egy szinttel lejjebb! Középiskoláinkban a legújabb rendelkezések szerint már be lehet vezetni a retorika tanítását. De kik tanítják, kik tanítsák? „Retorikát taníthat minden olyan középiskolai tanár, aki egy, e célra szervezett tanfolyamot sikeresen elvégzett.” Ilyen tanfolyammal még nem találkoztam, ilyen tanfolyam meghirdetését, követelményrendszerét, óra- és vizsgatervét még nem láttam - bár, az is lehet, hogy csupán figyelmetlen, vagy végzetesen tájékozatlan vagyok.
Ennyit a magyar beszédtanítás helyzetéről – még lejjebb nem mennék…
A magyar nyelv hetében, idén is szomorúan állapíthatjuk meg, hogy beszédbeli állapotunk rosszabb, mint hetvenhét évvel ezelőtt volt. Kodály sok-sok szakszerű javaslata - már akkor is, nem különben az elmúlt évtizedekben - süket fülekre talált.
Mit tettek, mit tesznek ma az általa akkor megszólítottak: A Magyar Tudományos Akadémia, a közoktatásügyi, a honvédelmi miniszter, egyetemeink, főiskoláink, egyházaink s a rádió?
A fentiekből kihámozható.
Ozsváth Sándor
művelődéstörténész
Napsugár Csapat
