XV. LAJOS ASZTALÁNÁL

Atyánkfiát már fiúcska korában megérintette az élő történelem. Odaát, a trianoni határ szatmári oldalán, nagyszüleinél nyaralva mindig tátott szájjal hallgatta a felnőttek beszélgetését - nem mese ez, gyermek! - a háborúkról s a két békekötésről, mely e háborúkat lezárta. Már kisgyermekként érezte, hogy itt valami szörnyű igazságtalanság történt velünk, s nem értette, hogy papának miért kell románul beszélnie, ha a néptanácshoz megy, vagy jegyet vált az állomáson, mikor a hivatalnok és a vasutas is magyar - egyedül a milic¹ nem az.

Anyai nagyapja mindig azzal a „rongy emberrel”, a vörös gróffal kezdte történeteit, s Kádárral, meg az elhíresült marosvásárhelyi beszéddel fejezte be.
„Eladtak bennünket! Négy boldog évünk volt csak, amikor újra magyarok lehettünk” – mondta, s legyintett. Az apai nagyapa, aki négy állam hadseregének volt tényleges katonája meg szekundált, apró történetekkel színesítve a fő szálat (hogyan sorozták be „önkéntesnek” a Piave poklából éppen hazatérő bakát Kun Béláék, vagy hogyan akartak belőle őrmestert kreálni a román királyi hadseregben, s hogyan is építették az Árpád-vonalat Horthy alatt).

Atyánkfia egy életre megjegyezte magának 1920. június 4-ét, a magyar történelem Mohácsnál és Világosnál is sötétebb dátumát, s még inkább 1947. február 10-ét, amikor - úgy tűnik, immár egyszer s mindenkorra - bevégeztetett.

Mesélnek-e ma unokáiknak az öregek? Gyermekeink honnan ismerhetik meg a magyarság legújabb kori igaz történetét? Ideológiákkal átitatott tankönyvekből, ilyen-olyan szemléletű történelmi munkákból? Aligha! A 64 vármegyések szent hevülettel tüntettek legutóbb a Kis Trianon palota előtt - mert így tanulták! - a Nagy Trianon helyett. A párizsi „béke” 60. évfordulóján meg arról beszél a rádióban egy neves történész asszony, hogy a Luxemburg palotában írták alá az okmányt, holott amint azt a „munkás ruhás” szemtanú, Illyés Gyula megörökítette: a világtörténelem e fertályórás intermezzójára a Külügyminisztérium Óratermében, meg az abból nyíló szalonban került sor, XV. Lajos asztalánál.

Atyánkfia már csak abban reménykedik, hogy egyre több fiatal olvassa majd Tormay Cecil ’19-es, Illyés, Cs. Szabó és Márai ’47-es eredeti naplójegyzeteit, hogy tisztábban lásson múltat s jövőt.

Ozsváth Sándor
művelődéstörténész
Debrecen, 2016. Június

• Előző
• Tovább

Tweet