A POZSONYI CSATA

907. július 4-7.

Nézzük egy kicsit magyar szemmel és magyar szívvel a pozsonyi csata előzményeit, s azt az utat, ami odavezetett.

895-ben jött egy nép keletről és elfoglalta a Kárpát-medencét, mint ősi örökségét.
Nem kért engedélyt senkitől, nem fizetett a földért és nem vásárolta meg a különféle területekre helyezett jogokat.
Természetes módon, szinte harc nélkül vette birtokba az egész medencét.

Különleges nép volt ez! A férfi és a nő egyenrangú volt, mert tudták a Teremtő Atya minden lelket egyformán szeret, legyen az férfi vagy női testben.

Törvényeit, a Vérszerződés Alkotmányát az egész nép alkotta, nem csak a vezető réteg.
Ez az Alkotmány kimondta, hogy magyar a magyarnak alárendeltje nem lehet, a termelt és szerzett javakat egyformán kell szétosztani, mert a magyarlelkiség mindenkinek tiszteletben tartja a sorsát. Legyen az gyógyító, vezér, táltos, kovács, harcos vagy apátlan árva.
Ez az Alkotmány a létbiztonságot, a megtartást jelentette minden egyes magyar számára.

Nem félték a halált, mert tudták a test halála után a lélek a Hadak Útjára, a Csillagösvényre tér, ahol levetkőzi előző életének hordalékát, és tisztultan tér vissza legtöbbször magyarként, vagy a testvérnépek valamelyikéhez.

Azt is tudták, hogy az egymást szerető lelkek hosszú életek sorát élik le közösen, így segítve egymás testi-lelki fejlődését.
Éppen emiatt, mert nem féltek a haláltól, mindenre elszánt, bátor harcosok voltak. A társadalom hite, összetartozása ösztönözte a vezető réteget arra, hogy bármi történjék is, a népet minden körülményben meg kell védeni.

Ez a nép példamutató volt Európa számára az öltözködésben, a harcászatban, az ötvösségben, az ételeik változatosságában és tartósításában, az állattartás és földművelés mesterségében, a csillagászati ismeretekben és még lehetne sorolni mi mindenben.

Istene nem a vérengző bosszúálló isten volt, hanem a fény és a szeretet istene, akit a Nap és Turulmadár jelképezett és gyermekeinek tekintette ezt a népet.
Az Égi Édesanya, a Boldogasszony pedig elkísérte az egyént a bölcsőtől a sírig.

Ezzel a fényszerető és tisztelő szabadlelkű néppel szemben ott volt legsötétebb középkort élő Európa.
Nincsenek országok, királyságok. A bukott Római Birodalom területén volt némi városi élet, s ezen területeken kívül törzsi, nemzetségi szinten éltek népek.
Sokszor csak öncélúan hadakoztak, sokszor pedig a területekért, a hatalom birtoklásáért.

Kiépült a kegyetlen feudális társadalom, ahol egy maroknyi kiváltságosnak volt alárendelve egy-egy terület népe. Élet-halál uraként megnyomoríthatta, megölhette, kirabolhatta jobbágyait. Az első éjszaka jogát már nem is kell említeni. Kiszolgáltatottság, létbizonytalanság, tengődés egyik napról a másikra, ami jellemezte e társadalom népét.

A lelki megaláztatás még ennél is kegyetlenebb volt, állandó bűntudatban éltek ezek a népek, mert az eredendő bűnt születésüktől rájuk helyezték.
Hitvilágukban nem volt remény, nem ismerték a test pusztulása utáni életet. Ezért féltek a haláltól, féltek a büntető túlvilágtól és a kegyetlen, bosszúálló isten haragjától.
A szeretet nevében indítottak háborúkat, és fegyvereket a szemben álló feleknél Jézus nevében áldották meg.
Háborúik rabló és területszerző háborúk voltak, melyeknek haszonélvezői az egyház és néhány főúr volt a végtelen szenvedéssel szemben.

Szerintük sok bűne volt a magyaroknak, amiért fizetniük kellett (volna).

A Kárpát-medencébe betóduló magyarok megvédték az ott élő avarokat a további fosztogatástól és a kirablástól. Rátették a kezüket Pannóniára, pedig arra igen fájt a foguk a nyugatiaknak, mert szerintük az Nagy Károly birodalmának volt a része és szívesen csatolták volna vissza a Német-Római Császársághoz.

A Dunántúl birtokbavétele után egészen Linzig hatoltak, majd elfoglalták az Al-Dunánál lévő tartományokat. Szlavónia birtokbavétele után kijutottak az Adriai tengerig.  Északon véglegesen legyőzték a morvákat, és elszakították őket a Nagy Frank Birodalomtól.

A magyarok senkinek nem fizettek adót, senkinek nem fogadtak hűbéresi fogadalmat.
A pápaságnak nem engedtek befolyást az országukban.

907-re így alakult ki az új földrajzi helyzet Európában.

Ez a két világ feszült egymásnak 907-ben. A Fény és a Sötétség.
A sötét Európa összefogva indult el az alig letelepedett magyarság ellen. A célt világosan megfogalmazták: „……..decretum….Ugros eliminandos esse!”
Vagyis „Elrendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak!”

Ahhoz, hogy e hatalmas győzelmet megértsük meg kell vizsgálnunk mi a szeretet.
Pál apostol hosszan taglalja ezt: „A szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem tapintatlan, nem gőgösködik, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed!”
A magyaroknál a szeretet azt jelenti: szeretlek téged és segítem a kiteljesedésedet, vagyis ott vagyok melletted. Támogatlak az utadon, életed dolgaidban, a vágyaid megteremtésében, kéréseidet teljesítem.
Elvtelenül nem babusgatlak, ha kell feladatot állítok néked, hogyha megoldottad, legyen örömöd a sikerben. Megvédelek a külső veszélyektől és ha szükséges önmagadtól is.

Ez a szeretet igaz volt Árpád vezérre is. Csak a népe, nemzete iránt érzett szeretete volt képes arra, hogy Hainburgnál és Pozsonynál a háromszoros túlerővel szemben kiálljon a harcmezőre, és a halált is vállalja fiaival együtt a győzelemért.

Szó szerint úgy szeretette népét, hogy az életét sem sajnálta, hiszen semmi sem fontosabb annál, hogy a magyarság megmaradjon, kiteljesedjen.
 Árpád ezt a népet felemelte, hont szerzett néki és a Vérszerződés Alkotmányával biztosította volna a boldog magyar életet és a szaporodást. 20 évbe telt, amíg apjával, Álmossal biztonságban haza vezethette népünket a Kárpát Hazába.

A nemzetségek a számukra előre kijelölt helyeket foglalták el, ez a letelepedést megkönnyítette. Jól szervezett volt a nép sóval, vízzel való ellátása és az állatoknak a takarmány. Az állam már készen volt, csak ország kellett hozzá. Ezért egy működő közigazgatással, kiépített hírszerzéssel, hírküldéssel azonnal élhető volt az ország.

A beilleszkedés ezen időszakát találta alkalmasnak az európai világ arra, hogy csirájában pusztítsa el a még gyengének vélt nemzetünket. Ám a tökéletes megfigyelő rendszer a gyepükön, az ügyes hírszerzés már előre tudomást szerzett a gyülevészkedő keresztesekről, hiába igyekeztek fondorlatos dolgokkal leplezni a harci készülődést.

Igazából ez nem csata volt, hanem hadjárat a magyarok ellen. A háromszoros túlerővel szemben Árpádéknak alkalmazni kellett minden cselt és harci fortélyt, bevetni minden haditudást és ötletességet.

Először a bécsi medencében verték szét a nyugatiakat az ismert „menekülést színlelő” módszerrel.
Ezután következett a Pozsony alatti tábor elpusztítása. Éjszaka a Dunán átúsztatva a bőr tömlőiken váratlanul törtek rá az ellenség táborára, ahol a meglepetés erejével zúzták szét az ellenállást.
Végül a Dunán állomásozó német hadihajó rajt gyújtották fel tüzes nyilaikkal.
A német évkönyvek ezt a csatát úgy írják le, mint történelmük legnagyobb vereségét és veszteségét.
A magyarok is gyászoltak. Árpád és fiai - Tarhos, Üllő és Jutas - életükkel fizettek ezért a győzelemért. Ám az ország megmenekült! Árpád és serege olyan vereséget mért az egyesített európai betolakodókra, hogy 100 évig nem mertek fegyverrel támadni Magyarországra. Ez az idő kellett ahhoz, hogy a hazatért nemzet gyarapodjon, megerősödjön és gazdaságilag is megtalálja önmagát.
Fel sem tudjuk fogni, micsoda győzelem és hőstett volt ez szent elődeink részéről.
Sajnos, a történelemoktatásban nem sok figyelmet szentelnek ezen eseménynek!?

Árpád és a többi hős él a magyar szívekben, áldás övezi őket több mint ezer éve.

Mohos Péter
MolNahrin Csapat

• Előző
• Tovább

Tweet