Élménybeszámoló, június 23. egy arcfestő szemszögéből

Június 23. szombat. Ma is dolgozok, arcfestés lesz, mi más? Nem baj az, jól van az, kell a munka, kell a pénz (jelen esetben: kellenek a termékek, de nagyon). Ráadásul ma még korán sem kell kelnem… Negyed órával hamarabb érkezek, elrendezkedek, előkészülök, éppen jó lesz így. Ráadásul Gabi el is visz kocsival.

Kicsivel később:

Én: - Ajaj! Gabi! Már ennyi az idő? Na, nem baj, mert tegnap direkt mondtam neked korábbi időpontot az induláshoz. Végül is nem muszáj nekem negyed órával hamarabb odaérnem, elég, ha csak egy kicsivel hamarabb érkezünk… Persze, hogy biztos.

Már a kocsiban:

Gabi: - Nem is kellett volna itt lefordulnom.

Én: - Gabi! Koncentrálj, légy szíves! Siessünk! Hogy néz az ki, hogy pontban 11 órakor beesek.

Gabi (már kevésbé nyugodtan): - Most is jó helyen vagyunk, de ha nem kanyarodok le, akkor is ugyanide lyukadtunk volna ki.

Én nem szólok semmit, inkább okosan hallgatok.

A helyszínen:

Én (előbb, majd utóbb gondolatban, közben hangosan is kimondva): - (Hűha! Na, jól van, még időben vagyok, még nincs is 11 óra.) Jó napot kívánok… arcfestő, igen… hátra menjek a Gyerek-szigethez? Rendben, köszönöm. (Remek, sikerült utolsónak érkeznem. Ez az! Megint megcsináltam. Már szabad asztal sincs…) Köszönöm, hogy segít nekem közelebb hozni ezt az asztalt és a napernyőt is (kedves idegen)!

Aggodalomra semmi ok, időben berendezkedtem a fentiekben már említett kedves „ismeretlenem” jóvoltából. Kezdődhet a munka! Jöhet az első páciens! Addig is, amíg várok, körülpásztázom már közvetlen környezetemet, de csak szépen az őrhelyemen ülve. De jó, asztal szélén egyensúlyozó madárka! Batikolás szép zöld táskán, közelebbi asztalnál játékok és a kedves óvó néni csak így névtelenül (névmegőrző/nevet fejben tartó képességeimnek köszönhetően), éppen előttem gyöngyfűzés, arrébb kicsiny képek aprólékos készítése zajlik. Legelőre meg nem látok, helyemet el nem hagyom, bármikor jöhetnek a gyerekek, a szemüvegem meg otthon maradt persze. Innen messziről origaminak tűnik. Van választék, az biztos.

Dolgozok. Kényelmesen elfestegetek, közben cseverészünk a gyerekekkel, szülőkkel, nagyszülőkkel. Jerne nagyi unokája kérte, hogy csigát fessek a kezére. Mi mást is lehetne, amikor a csigák iránti szeretete éneklésre ösztönzi… énekelt a csigáknak, bizony! A kislányok többsége tavasztündér. Gyártom szorgalmasan a virágokat kézre, arcra. Közben próbálom követni, hogy ki következik, de nem lehet, mert mindenki mindenkit előre enged, nyugodtan vár, addig is nézelődik türelmesen. A nagyobb kislány a testvérpárból, aki saját hugicájának, a kisebb kislánynak hagyta, hogy hamarabb legyen kifestve, azóta már újabb három lánykát engedett maga elé. Milyen szokatlan viselkedési forma. Ritkán találkozom ilyen hozzáállással, döbbenten festek tovább, közben agyon dicsérnek. Dolgozok. A nap már más szögből süt, égeti a hátamat, úgyhogy az egyik figyelmes anyuka arrébb húzza a napernyőt, hogy ne süljünk tovább, sem én, sem a gyerekek. Mások hideg itallal kínálnak. Vitaminbonbont majszolok nagy nyugodtan. Dolgozok, na! Ma ilyen a munka, lehet irigykedni.

Most éppen nem jönnek a gyerekek. Nézelődök megint egy kicsit szigorúan a territóriumomon belül, azaz az asztalomnál maradva. Hohó! Gyöngyből készült szép színes nyakláncok tizenkét óránál. Csak úgy ragyognak a napsütésben. Ezt már mégsem lehet bírni! Odamegyek. Komolyan mennem kell… Nem lehet őket megvásárolni? Nem birtokolhatom őket? Ejnye! - „Igen lehet jönni arcot festetni.” – Visszamegyek az asztalomhoz, hogy alkothassak, és közben ajnározhassanak, mialatt újra kedélyesen elcsevegünk felnőttekkel, gyerekekkel egyaránt. Munka van, dolgozok.

Megkapom a termékekkel jól megpakolt kincses tatyómat, valamint további dicsérő szavakat. Elköszönök újdonsült kedves ismerőseimtől és elégedetten kiblattyogok, hogy kocsival hazavihessen Gabim. Dolgoztam.

Legközelebb jönnék-e? Hát, hogy a fenébe ne?

Fábián Marianna

• Előző
• Tovább

Tweet