Kántálás, hegedűszóval

Nyolc éves korában kezdett hegedülni atyánkfia. Egy használt feles hangszeren tanult, ami aztán több gyermekkézen fordult meg s „kopott el” a későbbiekben. A karácsonyra kapott vadonatúj háromnegyedesnek még ma is emlékszik a szagára! Szülei szorgalmazták a hegedűt, talán azért, mert az unokatestvérek majd’ mindegyike tangóharmonikázott (kedvenc hangszere volt ez az ’50-es éveknek, hosszú szovjet hadifogságot túlélt férfiak hozták divatba).

Mikor atyánkfia hegedülni kezdett, vidéken még nem voltak zeneiskolák. Az első lépéseket egy Pestről kitelepített apácától sajátították el a falusi nebulók, többnyire fiúk, mert a lányokat inkább klimpíroztatták. Margit néni a húrok megnevezésétől kezdve (Éva, Ádám, Dani, Gabi) a helyes csuklótartásig igyekezett mindent játékosan tanítani. Nála bohókás-komolyan „konyhazenéltek” a növendékek, lévén ez a helyiség az oktatás helyszíne, hol állvány helyett szódásüveg szolgált kottatámasztékul a kredencen.  Igazi közönségsikert aratott otthon, mikor végre sikerült előcsalogatni az első felismerhető dallamokat! Két évre rá oly tűrhetően kezelte a „szárazfát”, hogy ünnepekre készülve már kisebb repertoárral állt elő. Különösen a karácsonyt szerette: hegedűvel járt kántálni! Szenteste rendszerint a Mennyből az angyalt, meg a Krisztus urunknak áldott születését cincogta dideregve a szomszédok-ismerősök ablaka alatt. Sosem engedték tovább játszani, inkább behívták melegedni (pedig hátra volt még a Pásztorok, pásztorok meg a Csöndes éj is), s mindenütt szépen honorálták szolgálatait - mint egy perselybe, pottyantották hegedűjébe az alumínium forintosokat. Idő telvén vonója hegyén rendszerint már zöld tízes, néha kék húszas díszelgett. Olykor baleset is érte e zeneszerszámot. Jégén csúszkálva egyszer úgy esett hanyatt atyánkfia, hogy messzire repült kezéből a hegedűtok, bévül meg levált a hangszer háta. Egy ismerős asztalossal még sikerült megenyveztetni, de az akkor szerzett kisebb karcolások mindmáig megmaradtak.  Magasabb zenei tanulmányokra már csak ketten mentek tovább, barátjával a helybéli plébánoshoz jártak, az ökumené jegyében, merthogy reformátusok lévén éppen akkor konfirmáltak.

A híres debreceni kollégiumba kerülve pár próbán még játszott egy kis kamarazenekarban, aztán elcsábította a kosárlabda, később meg a színház. Most, hogy már atyánkfia is nyugdíjas, tűnődve simogatja hűtlenül elhagyott egykori jó pajtását. Kézbe veszi-e még valaki? Talán egy unoka…

Ozsváth Sándor
Debrecen, 2016. december 16.

• Előző
• Tovább

Tweet