Kodály ürügyén

A hónap nagy szülöttje Kodály Zoltán

Kodály Zoltán (Kecskemét, 1882. december 16. – Budapest, 1967. március 6.) háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja, majd elnöke 1946-tól 1949-ig.

Hatodikos koromban, 1967 tavaszán, egy énekórán tanárunk, Truba (rendesen Trubadúr), miután szokása szerint féloldalt felült az egyik üres első pad írólapjára, komoly arccal végignézett rajtunk, majd bejelentette: meghalt Kodály Zoltán. Úgy mondta, mintha felnőttekhez beszélt volna. Sosem fogom elfelejteni. Bár gyerekek voltunk, valamennyien ismertük Kodály Zoltán nevét, részben az énekórákról, tanultunk szolmizálni is (bár kevés sikerrel), énekkarosként az ő kórusműveit, népdalfeldolgozásait énekeltük. Közismert, köztiszteletben álló személyiség volt, az akkor még egyetlen Magyar Rádióban és Televízióban is sokszor szerepelt. Aki pedig akkoriban a médiában feltűnt, az szinte családtag lett. Talán ezért rázott meg a halálhíre. Fel is írtam az énekkönyvem belső címoldalára a dátumot: 1967. És bekereteztem, hogy sohase felejtsem el.

Az ominózus énekóra óta évtizedek teltek el. Kodály, mint nagy zeneszerző, zenepedagógus foglalt helyet emlékezetem kartotékrendszerében. Tudtam, hogy a Kodály-módszer meghódította a világot Finnországtól Amerikán át Japánig. Azt is tudtam, hogy pont itt, Magyarországon valahogy megbicsaklott a sorsa. Azt azonban, hogy Kodály mit tett a magyar nyelvért- szégyellem bevallani –, valójában csak néhány éve tudtam meg.

Egész életében azért vívott csatákat, hogy a magyar nyelv szóban és írásban is magas színvonalon töltse be rendeltetését. Boldogabb népeknek furcsa lehet, hogy ezért harcolni kell, mert számukra természetes, hogy a nyelvet (akárcsak a kertet) műveli, tanulja, tanítja. Nálunk ez épp fordítva alakult. Az elmúlt évtizedekben nyelvészeink között is uralkodóvá vált az a nézet, hogy a nyelvi norma fölösleges, a nyelvművelés káros, hadd virágozzék minden virág. Ha ezt jól végiggondoljuk, be kell látnunk, hogy ha nem locsoljuk a virágokat, ha nem gazolunk, nyesünk, metszünk, nyírunk, akkor kertünk igen rövid időn belül elvadul, visszafoglalja a természet, megszűnik kert lenni. És legyen világos: a nyelv és a nemzet egy. Jól ápolt, tiszta, használható nyelv nélkül nincs egészséges nemzet.

Kodály Zoltán 1937-ben előadását tartott „A magyar kiejtés romlásáról” címmel az Eötvös-kollégium közgyűlésén. (A fent nevezett nyelvészkörök a nyelv romlásának tényét kategorikusan tagadják, azt állítva, hogy az csupán változik.) Sajnos, Kodály majdnem minden észrevétele ma is pontosan úgy igaz. „…nálunk semmi beszédkultúra, semmi oktatás nincs” - állítja. Pedig akkor még az iskolában létezett beszéd és értelemgyakorlat, ma már tényleg nincs semmiféle beszédoktatás, a magyar órák száma is radikálisan csökkent. „Semleges, ízetlen és színtelen a magyar kiejtés, amely művelt középosztályunkat jellemzi” – állapítja meg. (A helyzet ugyanaz, csak művelt középosztály nélkül.) Kiemeli, hogy legsúlyosabban az elnagyolt artikuláció és a hosszú-rövid szótagok be nem tartásából adódó ritmus torzulás kezdi ki a nyelv zenei rendszerét.

Végül felteszi a kérdést: „Hol romlik a kiejtés? Ahol fogyatékos a nemzeti öntudat és a vele járó felelősségérzet” – adja meg a választ.

Így karácsony előtt szelíden kérdezzük meg magunktól: most, 80 év múltán hogy áll a mi a nemzeti öntudatunk (a valódi, a szívben élő, a nem zajos, de bizonyos) és mi a helyzet a felelősségérzettel?!

Ezzel kívánok mindenkinek békés, áldott ünnepet!

Acél Anna

Pilisszentiván, 2016. december 16.

• Előző
• Tovább

Tweet