„Itt van az ősz, itt van újra …” írta egykor a mi Petőfink. Miért írta? Valószínűleg azért, mert annyira szerette az őszt, hogy a szépségét versbe öntötte, eljövendő évszázadok magyar nemzedékeinek örömére és biztatására. Példát mutatott nekünk.

Légy Te is a saját életed Petőfije, és szeresd Te is azt, amit kapsz a természettől, legyen az akár ősz vagy tél! Írd meg Te is a saját „versedet”, szavak vagy tettek, gondolatok vagy érzések formájában! A saját örömödre és mások tanítására! Vedd észre mindazt a szépet és jót, ami körülvesz Téged!

Kedves Olvasóm!

Vágy:

Bizonyára szoktál álmodni. Sőt álmodozni is! Valószínűleg sok mindent szeretnél elérni, magvalósítani, megkapni. De jó lenne, ha …! Bárcsak én is …! Igen, miért ne történhetne meg velem is? Á, velem ilyen úgyse fog megtörténni! Milyen érzés tölt el ilyenkor? Remény vagy lemondás?

Mi történik ezután? Várakozol, mert még hiszel abban, hogy mások a Te álmaidért fognak cselekedni, vagy már nem is várod a csodát, és elhessegeted az álomvilágod maradványait. Az első esetben legalább a reményedet megtartod, a második esetben pedig már azt is feladtad. Az eredmény ugyanaz lesz, azzal a különbséggel, hogy az első esetben a jövőbeni csalódásaidat legalább díszcsomagolásban (remények és csodavárások közepette) kapod, a második esetben pedig „barna csomagolópapírban” (tudtam előre!). Hosszú távon aztán a sorozatos csalódások hatására leszoksz a reménykedésről és az álmodozásról.

Hogy is van tovább ez a kis gyerekdal, kedves Olvasóm?

„… Mitől véres a lábad?
Török gyerek megvágta,
magyar gyerek gyógyítja. …”

Ez a gondolat, bevallom, büszkeséggel tölt el. Mi, derék magyar gyerekek, már a sötét középkorban is (vagy a boldog török-időkben?) lóra és gyógyításra termettünk. Ha valakinek valamilyen baja esett, mi, magyarok jól meggyógyítottuk!