A MAGYAR NÉPMESE NAPJA – BENEDEK ELEK SZÜLETÉSNAPJA

"Erdő, mező, hegy völgy, falu… minden mesél itt. A mesék földje ez – csuda-e, ha szép csendesen mesemondóvá nő a gyermek?"

Benedek Elek

Ki ne szeretné a mesét? Én a mai napig rabja vagyok. S a mesék között a népmese különleges helyet foglal el. A népmese valaha szájról szájra járt, generációról generációra, belőle lehetett kiolvasni útmutatást, példázatot, értékrendet. Benedek Eleknek köszönhetően írásban is fennmaradt jó néhány mese egy-egy változata. És nemcsak a népmesék megörökítése, hanem az egész gyermekirodalom kialakítása is az ő nevéhez fűződik.

Ezért a Magyar Olvasótársaság kezdeményezésére 2005-től Benedek Elek, „a nagy mesemondó”, azaz Elek apó születésnapján, szeptember 30-án ünnepeljük a Magyar Népmese Napját

Ahhoz, hogy az emberből a mesék Elek apója váljék, különleges indíttatás kell.

„…Nem szökhetem át kedvem szerint a kis zsellérházba,” – írja Benedek Elek egyik visszaemlékezésében – „amely amilyen kicsi, oly nagy volt nekem: a mesék végtelen birodalma. Ott, abban a kicsi házban hallottam az első mesét. Mondója növendék-leányka, s nem vén banya, amint azt gondoljátok talán. És az első mese után kisírtam-könyörögtem belőle a másodikat, a harmadikat, a negyediket, – aztán a jó Isten tudja, hányadikat,– nem volt többé nyugodalma tőlem. Hol tanulta tengersokaságát a kacagtató, a hátborzongató, lélegzet-fojtogató meséknek ez a leányka? Sem apja, sem anyja nem volt mesemondó. Nyilván fonó- s kukoricafosztó estéken szedte föl s mondta tovább, tódítva, cifrázva, én meg nyeltem magamba tátott szájjal, kipirult arccal, lázban égő szemmel, s végére ha ért egynek, rángattam a szoknyáját: tovább! tovább, még egyet, no, még egyet! Emlékszem, világosan emlékszem, sok-sok este sírva bújtam karikás ágyacskámba, mert nem hívták át Rigó Annust – ő volt az én mesemondóm. Most, ősz fejjel, egy mesére sem emlékszem, amit belőle kisírtam, de bizonyos vagyok abban, hogy ezekből a mesékből sarjadozott ki a mesemondó terebélyes fája, amelynek tövében ti meg-megpihentek…”

Benedek Eleket 1929. augusztus 17-én, levélírás közben, végzetes agyvérzés érte. Utolsó leírt mondata, amelynél kiesett kezéből a toll, szállóigévé vált: „Fő, hogy dolgozzanak”.

Augusztus 20-án helyezték örök nyugalomra a kisbaconi temetőben, feleségével együtt, aki – korábbi fogadalmukat megtartva, miszerint egyikük sem fogja túlélni a másikat – követte férjét a halálba.

Mint a mesében.

Pilisszentiván, 2016. Földanya hava 21.

Szeretettel
Acél Anna

• Előző
• Tovább

Tweet